Minden írásos megnyilvánulással kapcsolatban - legyen az szemináriumi dolgozat, szakdolgozat és most már blog bejegyzés is - ugyanazzal a problémával találom magam szemben: hogyan kezdjem el? Így vagyok ezzel most is, de nem lamentálok többet, inkább leírom, ami eszembe jutott az első előadáson elhangzottakkal kapcsolatban.

Valóban információs társadalomban élünk? Röviden: nem csak szelektálunk az információk között, hanem meg is osztunk, így végső soron mi magunk is információforrások vagyunk. Véleményem szerint - és ezt természetesen eddigi, saját tapasztalataim alapján mondom/írom - még nem vagyunk felkészülve erre a szerepre, vagy legalábbis nem élünk ezzel a szereppel/lehetőséggel. Vagy tudatosan, vagy tudat alatt. Ennek a kultúrája még köztünk, egyetemisták körében sem alakult ki teljes mértékben: inkább az információk visszatartása (volt) jellemző, főleg a jegyzetekkel, könyvekkel, tanulmányokkal, tételekkel kapcsolatban. Volt, mert itt, a mesterképzésben már pozitív változás tapasztalható meg ebben a tekintetben. A legtöbb helyen - a mai világban - azzal a hozzáállással találja magát szemben az ember, hogy csak akkor van esélyed előrébb jutni (vagy egyáltalán eljutni valahová), ha a másikat eltaposod, csak a saját érdekeidet tartod szem előtt. Ebből pedig egyenesen következik, hogy nem osztom meg, amit én már tudok, nehogy neked véletlenül jobb legyen, mint nekem. Ezen az attitűdön kellene elsősorban változtatni.

A szöveg alapúság dominanciája. Miért nem váltja fel a hang- vagy videoalapú kommunikáció? A szó elszáll, az írás megmarad. Grafomán vagyok, imádok tollakkal, füzetekkel bíbelődni, imádok jegyzetelni, könyvet lapozni. Könnyebben, gyorsabban, hatékonyabban tanulok, ha nem csak elhangzott dolgokra támaszkodhatok, hanem van valami kézzel fogható is a tananyaggal kapcsolatban. Terézhez hasonlóan gondolkodom a kérdéskörről: gyorsabb és egyszerűbb visszakeresni az információkat egy jegyzetben, amit ráadásul én készítettem – tehát némi lenyomata csak maradt a memóriámban -, mintha egy hanganyagban próbálnám megtalálni azt az információt, amire éppen szükségem van. Ami még felvetődött bennem a hanganyagokkal kapcsolatban, az hogy elképzelhetőnek tartom, a többi online teendő mellett háttérzene funkciót töltene be. Persze koncentráció kérdése.

Hogy tudásalapú-e a társadalom? Erről hirtelen beugrott egy kedves barátom megjegyzése: "Tudás, információ? Pénz, gyerekek, pénz." No igen, de ahhoz, hogy pénzt "csinálhassunk", információkra van szükségünk: hova tegyem a pénzem, hogy még több legyen belőle? Ez a fontos kérdés.

Wikipedia. Nem szeretném agyonragozni a dolgot, szinte kivétel nélkül megtette előttem mindenki a téma boncolgatását. Nem idegenkedtem a Wikipediától sohasem, most sem teszem. Használtam már számos esetben és szereztem is onnan hasznos, használható információkat. Csakhogy el van ültetve a fejünkben - így természetesen az enyémben is - az a bizonyos bogár: megbízhatatlan, és sok esetben hiányos információkat tartalmaz(hat). Éppen ezért én is óvatos vagyok, utánajárok több fórumon, helyen is a keresett információknak, de még mindig igaz rám az is, hogy inkább a nyomtatott (amennyiben az adott könyv, tanulmány elérhető az interneten, akkor elektronikus) információforrásokhoz fordulok segítségért, a Wikipedia esetében pedig pluszban még megerősítésért is. Ez egy kollaboratív felület, tehát bárki szerkesztheti az egyes szócikkeket. Az előadáson is feltettük a kérdést, hogy ha tudjuk, hogy egy szócikk hiányos, vagy hibás információkat tartalmaz, miért nem javítjuk ki? Ezen sokat gondolkodtam és nem tudtam elfogadható választ adni erre a kérdésre. Félünk? De mitől? Hogy "le leszünk oltva" mások által? Vagy hogy mi magunk is rosszul tudjuk? Annyi információ, adat kering a fejünkben, hogy ez sokszor elbizonytalanítja az embert. Persze, mert megszámlálhatatlanul sok információ kering folyamatosan a világban, amelyeknek egy nap igencsak jelentéktelen hányadát vagyunk képesek feldolgozni, ezt tudjuk. Engem ez egyáltalán nem ijeszt meg. Talán ahhoz hasonlítanám ezt az egészet, ahogy az emberek kialakítják a baráti körüket. Bizony egymás közt is szelektálunk, mégsem érezzük magunkat megzavarodva, kétségbeesve sem vagyunk, mert nem vagyunk BFF-ek az összes emberrel, akivel eddig találkoztunk, de talán még az sem okoz senkinek sem különösebb fájdalmat, hogy nem áll le beszélgetni (azaz nyer információt) minden emberrel, akivel eddig szemben ment az utcán. Pedig mennyi lehetőség, nagyszerű ismeretség születhetne! De talán (hangsúlyozom: talán) mégis van egy válasz: nem alakult még ki bennünk az információ-megosztással kapcsolatban elvárható felelősségtudat.

Munka a Second Life-ban. Érdekes elképzelés. Minden bizonnyal vannak olyan munkakörök, amelyeket el lehetne látni ezen a virtuális valóságon keresztül is, de melyek ezek? Nekem hirtelen egy ilyen sem jut eszembe. Az egész programról kicsit a Sims ugrik be. Vagy egy felturbózott Skype, ahol sok okos ember, aki éjjel-nappal kutat és túlterheli a szürkeállományát, még játszhat is kicsit, miközben fontos dolgokat beszél meg sorstársaival. Nem próbáltam ki a hétfői alkalommal ezt a programot, nem éltem a lehetőséggel, ezért nem is ítélkezek, nem fogalmazok meg semmiféle véleményt, még ha ez most elsőre úgy is tűnt. Ezek voltak az első benyomásaim ezzel kapcsolatban. Csak még él bennem kicsit az új, számomra ismeretlen eszközökkel szemben tanúsított ellenállás, amit cinizmussal szoktam palástolni. De igyekszem, szemléletváltani, tényleg. A másik gondolat, ami szinte elsőként nyomakodott be a fejembe: az idő a legnagyobb érték. Itt mégis rengeteg időt fordítanak arra, hogy minél esztétikusabb (virtuális) környezetet teremtsenek meg avatarok számára. Érdekes. Volt még egy asszociációm ezzel kapcsolatban. Aki még nem látta a Wall-E című animációs filmet, tegye magát offline üzemmódba és nézze meg, csak ajánlani tudom. Nos, nekem a rengeteg gondolatbuborék között ez a film is ott lebegett. Láttam magamat 150 kilósan, mozgásra képtelenül feküdni egy rendkívül kényelmesnek tűnő, tökéletes formatervezésű lebegő ágyban, amint az érintőkijelzőmön kaját rendelek magamnak, beszélgetek a mellettem fekve-libegővel, természetesen nem face to face, hanem a monitoromat bámulva. Ugyanebben az ágyban fekve látom el a munkámat is, emellett pedig minden automatizálva, „robotizálva” van körülöttem. Lehet, hogy túlzás az a kép és világ, amit ez a film megjelenít és kicsit előre is vetít egy technikailag iszonyatosan fejlett jövőt, mindenesetre elgondolkodtató. Mi lesz így az emberi kapcsolatokkal? Az érintés és fizikai érintkezés fontosságával az interakciók során? Milyen egészségügyi problémákkal kell szembenéznünk, ha 24 órában számítógép előtt ülünk/fekszünk/görnyedünk? Nekem néha már így is leszakad a derekam. Meg hát a fekve-libegésről is csak az ugrott be, hogy nekem van két lábam, tehát mozgásra terveztek. Csakhogy lassan kezdem úgy érezni, hogy a fenekemre kellene valamilyen speciális védőréteget kifejlesztenem, annyit ülök a gép előtt. Vagy majd elkezdünk úgy kocogni a Városligetben, hogy otthon bejátszunk egy videofelvételt magunknak a szokásos útvonalról, a kezünkbe veszünk egy konzolt, a bokánkra csatolunk egy lépésérzékelőt és felpattanunk a futógépre? Merthogy közben az érintőkijelzőnkön még dolgozni is tudunk majd. Ijesztő gondolatok.

A Google tartalom-elemez. Mikor még nagyon új dolog volt a saját e-mail cím és még a teleházak is fénykorukat élték (jujj, de furcsa volt ezt leírni, pedig nem vagyok én öreg és csak tíz évvel ezelőtt volt ez kb.), nekem is voltak paranoid félelmeim az internettel, majd később a közösségi oldalakkal kapcsolatban. Miért kell mindenkinek tudnia minden lépésemről, hogy milyen zenét hallgatok, milyen könyvet olvastam el éppen, merre jártam és kikkel, ott mit csináltam? Senkinek semmi köze hozzá, azzal osztom meg ezeket a dolgokat, akikkel akarom. Ma már kicsit másképpen látom ezt az egészet. Ugyanúgy, ahogy én is szelektálok a megosztott tartalmak és egyben emberek között is, nyilván ugyanezt teszik mások is. Aki nem kíváncsi rám, egyszerűen továbbgörget.

Csoport- és önszerveződés az interneten. Van benne potenciál, tagadhatatlan. Én is tagja vagyok pár csoportnak: ex-osztály, barátok, kurzusok, stb. Egy probléma van csak: teljesen halottak. Egy ideig működnek, mindenki szuper aktív, interaktív, stb., aztán a végén már csak a találkozók időpontjainak egyeztetésére szolgálnak, mert ezt semmi sem válthatja ki. Az offline tevékenységek valamivel többet adnak. Együtt, egy helyen szerzünk élményeket. Más kérdés, hogy ennek képanyagát előszeretettel megosztjuk itt-ott, de véleményem szerint ennek inkább „emlékhordozó” értéke van, nem az a szándék vezérli, hogy tudatosan információt osszak meg fajtársaimmal.

Végezetül kulcsszavak, amik felhőkként úszkálnak tudatom peremén: szelektálok, megosztok, követek, időgazdálkodom, szemléletváltok és mindezek mellett élek egy kicsit offline is.